„A hoki adott mindent.”
Mitől lesz egy gyerekből jó sportoló? Elég hozzá a tehetség? Hol kezdődik a szülő szerepe, és hol ér véget? Mit tanít a kudarc, és mitől lesz valakiből igazán jó edző? A „Játék mögött” sorozatban ilyen és ehhez hasonló kérdésekre keressük a választ, ezúttal Jánosi Csaba jégkorongozó, edző, testnevelő tanárral.
Csabi egészen kiskorában kezdett korizni, majd hokizni. Gyerekként játszott számos korosztályos válogatottban, majd a magyar első osztályban évekig és megfordult a magyar válogatottban is. Jelenleg utánpótlás edzőként és testnevelő tanárként dolgozik. Vele beszélgettünk fejlődésről, nevelésről, örömről és arról, hogy mit jelent hosszú távon sportolót – vagy egyszerűen embert – formálni.
TEHETSÉG
Mikor érezted először, hogy a jégkorongból akár hivatás is lehet?
Talán 16 éves korom környékén realizálódott, hogy ebből lehet valamilyen profi szint. Az az igazság, hogy addig nem is emlékszem, hogy nagyon ezen gondolkodtam volna, vagy szülői nyomás lett volna. Sokszor a mai gyerekeknél már tíz évesen gondolkodunk azon, mi lesz tíz év múlva, amikor felnőttek lesznek. Nekem ez abszolút természetes folyamat volt, nem volt ebben tudatos karrierépítés.
Pedig az általános iskolában is már korosztályos válogatottság, utazások, ott már lehetett volna ezt gondolni. Más is említette már, hogy 15-16 éves koráig hol így, hol úgy ment a sport és akkor vált igazán komollyá.
Igen, de addig szerintem nem is lehet feltétlenül kijelenteni a tehetséget. Tehetséges lehet valaki, de utána nagyon sok minden történhet.
Neked mi a tehetség, mit jelent?
Tehetség talán a mozgáskoordináció, a jó mozgáskészség, a koncentráció, a tudatosság, az alázat és a fegyelem. Ezek azok a jegyek, amelyek egy tehetséges gyerekben benne kell, hogy legyenek. És az edzhetőség, hogy mennyire lehet edzeni a gyereket.
Beszélgettünk a tehetség, szorgalom és körülmények szükségességéről, ideális eloszlásáról, amik szerinted egyenlő mértékben szükségesek.
Azért ez egy érdekes kérdés. A kimutatások alapján a tehetséges szorgalom nélkül még annyira se jut el, mint a szorgalmas, kevesebb tehetséggel. Tehát a szorgalom akár több is lehet. A külső körülmények is kellenek. Jókor, jó helyen, jó időben lenni. Lehet, hogy pont azt a mozdulatodat nem látja egy scout, ami zseniális, viszont azt igen, amikor hibázol. A kiválasztásnál pont nem kerülsz be valahova, és ez utána hátrányt okoz, vagy épp előnyt, mert pont olyat lát.
KÖRNYEZET
Milyen külső tényezők határozták meg a pályafutásodat?
Szerintem a szülői támogatás, az volt az első. Ebbe minden beletartozik. Amikor esetleg egy kicsit nem volt kedvem, elvittek. Nyilván nem az, amikor nagyon ellenállsz, hanem amikor csak valamiért nem volt kedvem. Elvittek reggel hatkor. Elvittek hétvégén. Fölkeltek hétvégén. Ott volt az anyagi támogatás is. Kifizették az edzőtáborokat, a felszerelést, az utazásokat és minden egyéb költséget. Az én karrieremben talán ez volt a legnagyobb külső tényező. Ez a fajta szülői támogatás és segítség.
Szerencsésnek érzed magad?
Igen. Szerintem igen. A hoki adott mindent, amit a mai napig csinálok. A hoki révén vagyok edző, a karrierem segített megnyitni olyan kapukat, hogy jobb edzővé válhattam és a jégkorong miatt lettem testnevelő tanár is. Valahogy ez így átszőtte az egész életemet. Egyébként az emberi kapcsolataimat is ennek köszönhetem. Általános iskola után sporttagozatos iskolába mentem, sportolókkal, sportolói közegben voltam. Mai napig onnan nagyon jó barátaim vannak és a jégkorong révén van a másik csoport, ahonnan vannak barátaim.
MENTÁLIS OLDAL
Volt-e példaképed, ki és miért, és miben segített?
Nekem nem volt. Nem tudom, ki lett volna a példaképem. A mi időnkben ezek az információs csatornák azért nem olyanok voltak, mint manapság, főleg a jégkorongban, az NHL-t nem tudtuk nézni se, nem volt internet, tévén se jött. Magyar játékost meg nem tudnék mondani. Amúgy sem vagyok ilyen nagyon rajongó típus, de sok mindenkit elismerek. Biztos, hogy voltak, akiket néztem, de nem tudok egyet mondani.
És ott nálatok az egyesületben?
Nem néztem ennyire előre, a közvetlen előttem lévők közül volt, akihez szerettem volna hasonlítani, vagy őt utolérni.
Mi a Te szuper erőd, ha egyet mondhatsz?
A kitartás talán. A szorgalmat nem mondanám, de kitartottam, az biztos.
Hogyan szerettél pihenni, regenerálódni, kikapcsolódni?
Igazából minden, ami nem kapcsolódik a jégkoronghoz. Teljesen más dolgokat csináltam. Akár csak jönni-menni, vagy csak pihenni. Ami miatt elfelejtem azt, ami miatt ki akarok kapcsolódni. Volt, hogy teniszeztem, bármilyen program, de nem volt egy fix, csak az volt a lényeg, hogy valami más. Nekem egyébként már sokszor az elég volt, hogy nem voltam jégpályán. Néha volt olyan, hogy azt mondták, hogy a mai edzés az ilyen nagyon könnyű lesz, hogy pihenjünk. De attól nekem ugyanoda kellett mennem, föl kellett öltöznöm. Fizikailag nyilván nem fáradtam el, de mentálisan attól még abban a közegben voltam. Amint nem mentem abba a közegbe, az nekem már segített. A nyári szünetben én nem kezdtem görhokizni, mert ott korcsolya van a lábamon, ütő van a kezemben. Nem akartam semmi olyat, ami emlékeztet a jégkorongra, hogy amikor majd elkezdem, akkor már várjam és akarjam azt csinálni. Foci, tenisz, bármilyen szabadidős tevékenység.
Hogy készültél egy fontos meccsre? Volt-e valami rutinod, valami, ami felpörget, vagy éppen lenyugtat?
Az étkezésre mindig figyeltem. Az aktuális trendeknek megfelelőt próbáltam követni. Voltak bevett szokásaim, akár a bemelegítés, hogy mindig ugyanúgy végeztem. Nagyon sokat vizualizáltam edzés és meccs előtt. Nekem az segített, hogy elképzeltem bizonyos szituációkat, és azokat pörgettem. Szerintem ez egy nagyon fontos dolog. Sokkal gyorsabban tudsz reagálni valamire, amit elképzeltél.
Miből merítettél motivációt, amikor úgy érezted, hogy most ez rád férne?
Ez ugye nehéz. Talán azt gondolom, hogy a kudarc élmény feldolgozása. Úgy akarok kijönni, hogy csinálni akarom még, hogy megmutassam, hogy azt lehet jobban is, ha valami véletlen nem úgy történt. Ez a javítási motiváció. És egyébként sokszor nagyon gyorsan jön a következő mérkőzés. Szerintem ebből a szempontból jó, hogyha valamit elrontottál, vagy a csapatnak nem úgy sikerült, viszonylag gyorsan tudsz javítani, és nem rágódsz azon a hibán vagy problémán túl sokáig. Ha leesel a lóról, minél hamarabb ülj vissza, és szerintem ez az egyéni motivációnál egy jó irány lehet, hogy minél hamarabb próbáld meg, hogy jó irányba forduljanak a dolgok.
Ezek a dolgok honnan jöttek neked? Magadtól, vagy valaki rávezetett?
Szerintem magamtól. Abban az időben azért ezek nem voltak tudatos dolgok, mint a mai világban.
Elkezdtünk beszélgetni a szülők szerepéről
A szülő csak a hibát látja, az edző viszont tudja, hogy mit miért csinál, vagy hogy jót akart. Csinál valami jó dolgot, technikailag hibázik, kapunk belőle egy gólt. A szülő leszidja a gyereket, mert miatta kapott gólt a csapat, az edző pedig tudja úgy is kommunikálni, hogy nagyon jó dolgot akartál, most elrontottad, de máskor majd nem fogod elrontani, és úgy leszel jobb játékos. És ugye ezzel az a baj, hogy a szülők ezzel sokszor ártanak, mert mást mondanak, mint az edző, a gyerek pedig ott áll középen, hogy akkor most kinek feleljek meg, a szülőnek vagy az edzőnek. A hosszú távú fejlődést tudja gátolni így a szülő, és biztos, hogy nem akar rosszat, csak nem szakember, és nem tudja, hogy hogy kell ezeket esetleg kezelni.
Mi (edzők) akkor dicsérjük meg, ha jó döntést hozott, de van, hogy rossz döntést hozott, mi a fejünket fogjuk, és közben ujjong mindenki, mert gól lett belőle.
Kicsiknél a torna után az hozza sütit, aki a legtöbb gólt lőtte. Lehet, hogy egy gyerek nem lőtt annyi gólt, és ő szerezte az összes korongot, amiből gólt lőttük, vagy blokkolta a lövés, tehát egy csomó olyan dolog van, ami számít. Nyilván a végcél az a góllövés, de a gól felé vezető út ezer apró részletből áll, és azok szinte fontosabbak, mint a végcél, mert azok nélkül nem lesz a végcél elérhető.
Utólag érzed azt, hogy jó lett volna mentális oldalon támogatást, iránymutatást kapnod?
Biztos jó lett volna, hogyha azokat a dolgokat, amiket esetleg én ösztönből csináltam vagy láttam valahol, azokat tudatosan építették volna be a fejlesztésbe. Ez manapság azért már magasabb szinten van, de biztos, hogy segített volna az, hogyha akár a táplálkozás, a kudarc feldolgozása, hogy hogyan válj jobb játékossá, miket csinálj, hogyan viselkedjél, ezeket nyilván jobban beépítik akkor az edzésmódszerbe, az biztos segített volna minden játékosnak, de ilyen nem nagyon volt. Vagy, ha a videóelemzés korábban jön, egész fiatal koromban. Én felnőtt koromban találkoztam először vele és akkor is még nagyon kezdetleges volt. A mai világban már ez nagyon megy, személyre szabottan rajzolni lehet a videókban, tehát nagyon sokat lehet tanulni. Ugye a legelején még beült a csapat, megnézni a videót, és ha valaki rosszat csinált, azt kinevette az egész csapat. Körülbelül ez volt a videólemezésnek az aranykora, így kezdődött. Ma meg már a kisgyerekeket viszonylag korán – legalábbis nálunk, viszonylag korán – leültetik az edzők (U14), igaz, hogy csak egy pár alkalommal egy évben, de szoktatják a videózáshoz, és elmondják, hogy hogy kell nézni. Persze még mindig van olyan, aki csak azt nézi, amikor ő rajta van. Miközben az egyes szituációból, ha ő beépíti, akkor sokat tud tanulni.
Hogyan viszonyulsz a felelősséghez? Szereted-e, vagy szeretted-e felvállalni a döntő pillanatokat?
Ez egy érdekes kérdés. Ugye a klubcsapatban legtöbbször nem kellett felvállalni, hanem rajtam meg egy pár emberen nagyobb felelősség volt. Ha a klubban húzóember vagy, természetes, hogy nagyobb a felelősség. A válogatottban én kiegészítő ember voltam, ott ilyen szempontból kevesebb felelősség volt rajtam. Ki hogyan viszonyul hozzá? Szerintem ezt is lehet tanulni, szokni kell, és akkor biztos, hogy jobban működik. De azért a személyiségjegy szerintem ebben nagyon-nagyon nagy szerepe van. Bár, ha kiskortól ezt tudatosan építik, tudatosan foglalkoznak vele, akkor biztosan ez is nagyon jól fejleszthető, de azért van olyan, aki nem feltétlenül alkalmas erre, mert egy nagyon fontos pillanatban hibázik, és utána mindig meg fog remegni. Vagy lehet egy olyan gát, hogy ha oda is áll, nem hiszi el, hogy ő meg fogja tudni azt csinálni. És van olyan, aki pedig elhibázza ötször egymás után, és úgy áll oda a hatodiknak, mintha mi sem történt volna, megvan neki az a természetes önbizalma, hogy odaáll, és ő meg fogja csinálni.
KORAI SPECIALIZÁCIÓ
Korai specializáció vs többféle sportot kipróbálni és utána választani?
Ebből a szempontból azt gondolom, hogy a jégkorong az egy speciális sport sok mindenhez képest, mert itt a korizás maga, amikülönlegessé teszi. Mit gondolsz?
Erről nagyon megoszlanak a vélemények egyébként a szakmán belül is, meg országok között is. Én valahol azt gondolom, hogy a nagyon korai specializáció és a nagyon egyfókuszú, nagyon csak a jégkorongra figyelés, az talán hiba. Mert a mai gyerekeknek alapmozgáskészségek hiányoznak sajnos. Nem is a szülők hibája, hanem ilyen a társadalom, elvonja a figyelmet a játék, az internet, hogy kevesebbet fociznak, mászókáznak, futnak, bicikliznek, ezeket a mozgásokat kevesebbet csinálják, mint régen. A fősport mellett a szabadnapokon szerintem nagyon jó lenne, ha végeznének mindenféle más sportot, ahol ezeket az alapképességeket fejlesztik. Illetve a szabad játék alatt tanulnának ösztönösen taktikai dolgokat, amit bele tudnak építeni a játékba. Most van három edzés meg egy meccs, akkor miért nem lehet kétszer azt csinálni, hogy elmegy kézilabdázni, focizni, vagy atlétikára, és ott fejlődik a mozgása.
Az, hogy egy 8-10 éves gyereket hatszor vigyenek jégkorongozni, szerintem nem jó. Az, hogy egy nap nem másfél órát edz, hanem 2 és felet, az szerintem oké. Lehet egyensúlyt, mozgáskoordinációt, kézügyességet, gondolkodásmódot fejleszteni, ami egyébként majd a jégen vissza fog köszönni, lehet, hogy nem most, hanem egy vagy két év múlva, de jobb játékos lesz.
Ebből nem azonnal lesz siker. Ha az edző csak az aktuális szezont látja, akkor nem így fogja csinálni.
Ez a szakosztálynak, az egyesületeknek a feladata, hogy felépítsék ezt a ’long term athlete’ dolgot, tehát hogy ne csak azzal foglalkozzunk, ami pillanatnyilag hoz sikert, hanem hogy a gyerek az első, bízzunk abban, hogy hosszú távon kifizetődő lesz minden, amit ma csinálunk.
CSAPAT
Mi a csapat legfőbb ereje, mi a legfontosabb egy csapat egységben?
Szerintem nagyon fontos, hogy a csapat minden egyes tagja tudja, hogy mi az ő szerepe az adott csapatban, és azt elfogadja és tudása legjavát adja, bármi is hárul rá. Aztán a csapat kohéziónál szerintem fontos az, hogy nem lesz mindenki mindenkinek a barátja egy nagy csapatban, ez teljesen egyértelmű, de a pályán bárkiért ki kell állni. Ott van a csapat, az a legfontosabb. Bármi történik, egységesnek kell maradni.
Te viszel be olyan ilyen jellegű tudást, beszélgetést az edzésbe, ami a csapat egységre, csapat viselkedésre nevel?
A legkisebbeknél szerintem ez nem könnyű, ott egyéni beszélgetések kellenek, amikor kialakul egy szituáció, ott kell elmagyarázni a gyereknek, hogy ez miért nem volt jó ahogy viselkedett, mit kell tennie, hogy jobb legyen. A nagyoknál vannak ezek a csapatépítő programok, ott már jobban kialakult, tudatosabb, hogy milyen egy jó csapat. Amikor jó csapat alakul ki, az eredmény is sokkal jobban jön. Hogyha jó egyéni képességekkel rendelkező játékosok alkotnak egy nem jó csapatot, akkor nem lesz jó az eredmény. Sokszor azt mondják például a válogatott edzők, hogy nem biztos, hogy a legjobb huszonkét játékosból lesz a legjobb csapat. Amikor összeállítanak egy válogatottat, az is fontos, hogy milyen kohézió lesz a játékosok között. Ezért van az, hogy sokszor bírálják a válogatott edzőket, kívülről, akik nem értenek hozzá, hogy hogy lehet kihagyni egy ilyen jó játékos. És ő pontosan tudja, hogy miért hagyta ki.
KAPCSOLAT
Beszéljünk az edző és játékosai közötti kapcsolatról.
Szerintem az is egy fontos dolog, hogy az edző bemenjen az öltözőbe. Legyen jelen. Bemegy egy kicsit edzés előtt, bemegy egy kicsit edzés után. A kisgyerekeknél megkérdezed, hogy milyen jegyet kaptál, mi volt az ebéd, mi volt ma a legjobb. Akkor már látod, hogy valamelyik gyereknek van-e valami zűrje, milyen hangulata van. Arra fogsz tudni készülni. Edzés végén is bemész, valamit kérdezel, beszélgetsz vele, mókáztok, tehát valami plusz kapcsolat legyen. A kicsiknél a szülők is ezt nagyon értékelik. A szülők is odalépnek hozzád, kérdez esetleg valamit, válaszolsz. Szerintem ez fontos, hogy meglévő kapcsolat legyen a gyerekek, a szülők és az edzők között. Akkor mindenki azt érzi, hogy ennek az egésznek a részese.
Csabi behozta a témát, hogy vajon mennyire használnak mások modern edzés segítő eszközöket, világító dolgokat.
A mai világban a gyerekek érdeklődését másképp kell felkelteni, mint régen. Én hiszek ebben (modern eszközök), de nagyon sok helyen nincs rá pénz, vagy az edzőnek nincs rá igénye. Régen sokkal jobban elment az edzés, amikor frontálisan tanítottál. Leraktál három bóját, ment jobbra-balra. Ha valamilyen játékos szituációba rakod, akkor már a mai gyereknek ez jobb. Az ingerküszöb változott, és ezért nekünk az oktatás módszertanban is változtatni kell, mert egyszerűen azt fogja mondani a gyerek, hogy ez unalmas és nem élvezem. Sokszor látom, hogy ugyanazt a szárazedzést mennyivel változatosabban is meg lehet csinálni.
Úgy látom, Neked a tesitanári éned is sokat hozzáad az edzői munkádhoz.
Sok edzőt elküldenék testnevelőtanári továbbképzésre is. Ugyanazt a futóiskolát meg lehet csinálni változatosabb módon. Szélesebb legyen a paletta. Ugyanazt a mozgásformát tanítod meg, de nem mindig ugyanúgy. A labdajátékok gyakorlatai szerintem nagyon jól felhasználhatók más sportágakban is. Egy picit átalakítod, és működőképes, fejlesztő hatású lesz. Ehhez kell egy kis rutin, és hogy használjuk.
Mi a három legfontosabb tanács, amit fiatal sportolóknak javasolnál, jellemzően gyerekeknek?
Szorgalom, fegyelem és hogy élvezze. A fegyelmezettségbe nagyon sok minden beletartozik: elfogadni az edző döntéseit, bárhova rakja. Mindent megcsináljon, amit kér az edző. Ez egy összetett dolog. Ha nincs öröm, akkor az egészet megette a fene. Ha nincs szorgalom, akkor nem is tudom, hogy lehet öröm benne. Ha nincs sikerélmény, akkor nem lesz öröm, ezek összefüggenek. A fegyelem mindenhez kell.
Mit tanácsolnál a tizennégy éves önmagadnak?
Szerintem a munka. A szorgalom és a munka. Ha többet belerakok, akkor biztos, hogy jobb helyzetben lettem volna.
Hiányzott a szorgalom nagyon?
A jeget szerettem, de a szárazmunkát már nem annyira. Lehet, hogy azért is van, mert én sose éreztem magam karrieristának. Csináltam, élveztem, szerettem, de nem az volt, hogy én mindig följebb akartam lépni. Jól elvoltam, ahol voltam, kijött belőle, ami kijött. Edzőként sem érzem karrieristának magam, hogy ugráljak egyik helyről a másikra. Azt csinálom általában, ahogy jól érzem magam, amit szeretek. A bőrömben jól érezzem magam.
ZÁRÓ GONDOLATOK
Csabi gondolatai edzőként és mentál trénerként különösen közel állnak hozzám. Jó volt hallani egy olyan ember szemszögéből, aki végig járta az utat játékosként, ma pedig ezt az utat formálja.
Fontos számára a kapcsolat a gyerekekkel, hisz abban, hogy az edző legyen jó pedagógus is, aki leköti a gyerek figyelmét és sokoldalúan fejlesszen. Játékosként rájött több olyan mentálisan támogató dologra, amit ma már tanítanak, de ha nem is tanítják, legalább elérhető tudás. Fontos volt számára a mentális kikapcsolódás, regeneráció is a fizikai pihenés mellett.
Egy mondatot kiemelek, amit én a legfontosabbnak tartok: „Ha nincs öröm, akkor az egészet megette a fene.”
Jánosi Csaba, köszönöm a beszélgetést! Kívánom, hogy sokáig nevelj hokizó gyerekeket, azzal az elkötelezettséggel, lelkesedéssel, ahogy meséltél róla! 😊