A játék mögött: Nagy Sándorral beszélgettünk a nevelésről, a kitartásról és a sport tanító erejéről

„Otthonról hoztam ezt az elhivatottságot, hogy ha valamit elkezdek, akkor azt csinálom.”

Mitől lesz valakiből jó sportoló? Mennyit számít a tehetség, és mennyit a kitartás? Hogyan lehet úgy javítani egy hibát, hogy közben ne törjük meg a gyerek önbizalmát? A korábbi élvonalbeli vízilabdázóval, ma már utánpótlásedzővel beszélgettünk gyerekkoráról és arról is, hogy a jó edző valójában mit tanít.

Sanyi évekig hallgatta, hogy használhatatlan és nem jó semmire. Majd mégis OB1-es játékos lett. Szuperereje a kitartás, otthon is ez volt a mottó: nem feladni, hanem csinálni, és meglesz az eredmény. Edzőként empatikus, beszélget a gyerekekkel, törődik az életükkel a medencén kívül is.

TEHETSÉG

Mikor érezted először, hogy a sport akár a hivatásoddá is válhat?

Talán 16–17 évesen, amikor végre megnőttem, egy nyár alatt tíz centit. Akkor már úgy látták, nem maradok ilyen pici, mert azt korábban is mondták, hogy mocorog bennem valami. Emlékszem, hogy apunak jelezték: kezdjem el egy kicsit komolyabban venni, mert kinéztek a felnőttcsapatba egy játékos utódjaként. Nekem az volt az első alkalom, amikor úgy éreztem, hogy lehet ehhez érzékem, és tényleg még többet kell beletenni. Korábban ahogy fizikálisan nem úgy fejlődtem, mint a többiek, úgy egyre csökkentek a játékpercek. ’B’ csapatos voltam. Aztán amikor visszakerültem, jött ez a visszaigazolás. Egyszer pont úgy jött ki egy nyaralás, hogy kimaradtam két hét edzésből. Az első edzés után mondtam, nem megyek többet, mert úgy lemaradtam. Anyu mondta, menjek csak, majd még meglátjuk.

Szerinted mi a tehetség?

Nekem összességében egy adottság. De aztán az, hogy valaki ügyes, vagy hogyan dobja el a labdát, vagy milyen a vízfekvése, az sokszor egy vele született adottság. Egy kicsit ilyen urbán legenda lett, hogy egy-egy játékos milyen ügyetlen volt, és neki az volt a tehetsége, hogy munkamániás volt. Nyilván nem volt kétbalkezes, de van, akinek meg ahhoz van a tehetsége, hogy mindent bele tud tenni. Szerintem az fontosabb. Az egyik nem működik a másik nélkül, csak hogy önmagában egy adottság, egy ügyesség szerintem az nagyjából semmire sem elég.

Mi a te szuper erőd?

Kitartás!

KÖRNYEZET

Amikor arról kérdezem, milyen külső tényezők segítették leginkább a pályafutását, Sanyi elsőként a családot, a barátait, környezetet említi.

Sportos család voltunk, és úgy gondolom, otthonról hoztam ezt az elhivatottságot, ha valamit elkezdek, akkor azt csinálom. Amikor elkezdett egy kicsit nehéz lenni maga a sport része, engem a társaság vonzott. Ott voltak a barátok, akik a mai napig a legjobb barátaim. Visszanéztem egy csapatképet. Tizennégy évesek vagyunk rajta, tizenöten-tizenhatan. Ebből körülbelül nyolcan eljutottak az első osztályig. Nem egy-két meccsre, hanem volt, akinek több száz OB I-es mérkőzése lett. Sőt, későbbi BL-győztes is volt közöttünk.

Általában szerencsésnek érzed magad?

Igen, egyébként igen, mert összességében a legfontosabb momentumokban mindig volt egy olyan személy a klubnál, vagy kolléga vagy valaki, aki azért így segített, vagy kiállt mellettem, megvédett, vagy hívott, lehetőséget adott. Ezt nem gondolom alapvetésnek, nyilván megdolgoztam érte, aki nem jól csinálja, annak szerintem nem adódik lehetőség, de ettől függetlenül ez valamennyire szerencse is.

Mi a véleményed a korai specializációról és a több sportág kipróbálásáról?

Nehéz, mert ugye kellene, hogy legyen tapasztalat, de mondjuk 11-12 éves korukig voltak játékosaim, akik két sportot csináltak egyszerre. Most így három gyerek van a fejemben, amióta edzősködöm, kettő a vízilabda felé mozdult el, egy valaki a jégkorong felé, mind a három kiemelkedően tehetséges volt.

Legfeljebb azt tudnám elképzelni, hogy a gyerekek olyan kiegészítő sportokat űzzenek, amelyek támogatják a fő sportágukat. Abban a versenyrendszerben, ahol a tízéveseknek már számoljuk a góljait, abban nem tudjuk azt megengedni, hogy valaki csak kétszer vagy háromszor jön a héten. Mert ott van másik tizenöt, aki ötször jön, és ők fognak játszani. Látom azokat a 14 vagy 15 éves gyerekeket, akik nem tudják a lábtempót, mert lehet, hogy később kezdték és nem fogják tudni már megtanulni. Ilyen szempontból ez egy kényszerpálya. Itt a víz az nagyon speciális. Úszók közül volt, aki átjött, és utána egész jó vízilabdázó lett.

12-13 évesen valaki azt mondja, én mást csináltam, például küzdősportot, és jöttem vízilabdázni, az már akkor szerintem késő. Ez a sokoldalúság, tudom, a skandináv országokban nagy divat, hogy több mindent csinálnak, akár párhuzamosan is.

Nem hiszem, hogy azok, akik az U20-as világbajnokságon érmet nyertek, mellette amerikai fociztak vagy kosaraztak, ők már kőkeményen ebben nőttek föl, a középiskolában is volt uszoda meg minden.

CSAPAT

Szerinted milyen a jó csapat, miben nyilvánul meg az ereje?

Jól legyenek kitalálva, elosztva a szerepek és ezt mindenki el is fogadja, mindenki a saját szerep körében érezze otthon magát. Aztán az emberi oldala, ha nem is vagyunk jó barátok a parton, ezt félre tudjuk tenni a vízben. Például a pekingi olimpiára volt, aki úgy ment ki, hogy előtte 70 gólt lőtt az OB1-ben, és gólkirály volt. Az olimpián kétszer lőtt kapura. De tudta, hogy ott neki mást kell csinálni. Azt tudta, mi a szerepe. Szerintem ezek a legfontosabbak. És a mai napig elmondhatja magáról, hogy kétszeres olimpiai bajnok. Azért nem sokan mondhatják ezt el magukról.

MENTÁLIS OLDAL

Volt példaképed?

Konkrét példakép nem. Voltak, akiket szerettem a sportágon belül is, de egy olyan kép volt a szekrényemen, amit apu rakott ki, egy idézet is ott volt rajta. Egy Forma–1-es versenyzőtől, Jarno Trullitól származott. Azt hiszem egyszer azt nyilatkozta: „Soha ne add fel. Ha megerőlteted magad, akkor eléred a céljaidat.” Ez minden nap ott volt a szemem előtt. Úgyhogy ez segített, és ez volt otthon is sok mindenben a mottó: nem feladni, hanem csinálni, és meglesz az eredménye. Nyilván ezt sokszor mondja az edző is, lehet, néha kicsit üres frázisnak tűnik. De ezt lehet árnyalni, el lehet vinni sokfelé.

Hogyan viszonyulsz a felelősséghez? Szeretted felvállalni a döntő pillanatokat?

Azok általában nem rám jöttek ki játékosként. Edzőként sokkal inkább érzem. Nagy felelősség edzősködni, nem az eredmények vagy ilyesmi, hanem a nevelés. Nagy hatással vagyunk rájuk. Volt olyan nyári időszak, amikor azt mondták a szülők, többet vagyok én a gyerekkel, mint ők. Nem mindegy, miket hall egész nap. Én próbálok odafigyelni arra, hogy normálisan viselkedjek. Nem szeretem azt, amikor a parton nagy a pofánk, a vízben meg összemegyünk. Inkább legyen egy kicsit fordítva.

Sok edző mondja a pályán: „Na most mutasd meg! Most legyen nagy a szád!” Én ezt nem szeretem. Nekem egyszer mondták ezt egy bizonyos szituációban. Én ezt nem szoktam alkalmazni. Nem is gondolom, jó lenne. Ha egy ilyet mondok: „Na gyerünk, most!”, akkor annak éle van, hogy az inkább odaszúrás. Nem motivációnak szánom.

Akivel az Eb-re készülve dolgoztunk együtt, ő mondta, nem a világeseményen kell üvölteni, hanem előtte. Ott már csak simogatni kell, biztatni, ápolni a lelkeket.

Mit jelent ma számodra a siker?

Nekem most már az, amikor látom, hogy fejlődnek. Nemcsak vízilabdában. Hanem emberileg is. Persze jó érzés nyerni, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. De hosszú távon nem ez marad meg. Nagyon jó érzés, amikor évekkel később visszajönnek. Vagy írnak. Vagy csak odaköszönnek, és látod rajtuk, jó irányba mentek tovább.

Hogyan tudsz pihenni? Hogyan szeretsz, illetve szerettél kikapcsolódni, mi az, ami regenerálódást segítette?

Más sportok, kiegészítő sportok, foci, ping-pong, egyéb labdajátékok, azt mindig szívesen csináltam gyerekként is. Sokszor az volt a kikapcsolódás, hogy otthon is még kosárra dobáltam a szobában. A zene, a filmek. Ez volt az érdeklődés, koncertre járni, moziba járni. Olvasás, azzal kicsit hadilábon álltam. Majd egyszer megérek rá.

Hogyan készültél egy fontos meccsre? Hogyan pörögtél föl, vagy éppen nyugodtál le?

Általában zene, főleg, ha utaztunk, megvolt, hogy milyen stílusú számok mentek, és ahogy közeledtünk, úgy jöttek az egyre pörgősebb zenék. Bemelegítéskor én már nem szerettem a zenét, az a mai napig zavar, amikor szól a zene, nem szeretem elvonni a figyelmet. Aztán egy idő után már felnőttként megvolt az, mikor eszem, nagyjából mit, de nem voltam például babonás. Nem volt, hogy csak ezt eszem, csak azt eszem, de néhány csapattársam mindig ugyanazt ette, ugyanakkor. Nekem ilyen szinten ez így nem rögzült be.

Odafigyeltem, mikor kelek föl. Ha korábban volt a meccs, nem volt egész napos alvás. Aztán már egy idő után bejött az átmozgató edzés, nem is nagyon hagyták, hogy elmenjen az egész nap. Azt a mai napig nem szeretem, most már edzőként, hogyha több meccs van egy nap és mondjuk túl sok van a kettő közt. Az már nem érdemi pihenés, sőt, leginkább csak kihűl minden, és nagyon nehéz már újra beindítani a dolgokat. Valahogy nehezebb bemelegedni, mint az első meccs előtt.

Mi a legfontosabb tanács, amit az edzőknek mondanál, mai edzőknek?

Türelem, próbáljanak a gyerekek fejével gondolkodni, megismerni őket, érdeklődésüket, a szokásaikat, az ő szemszögükből is nézni. A vízben ez speciális, én kint állok a parton, 2 méterrel föntebből látom, ők meg ott vannak bent. Szoktam mondani, hogy segítek, mert nekem tök más a nézőszögem, de közben azt is tudni kell, hogy ő ott van bent, és ő nem ugyanazt látja.

Miket tanácsolnál fiatal sportolóknak?

Lehet, hogy furcsa, de elsőre az jutott eszemben, ne csak a sportban gondolkodjon, tanuljon, képezze magát, legyen valami más érdeklődése is. Nyilván legyen nagyon kitartó, szorgalmas és alázatos. Legyen érdeklődő a saját sportágával kapcsolatban. Úgy általában a sport iránt érdeklődjön, mert az mindig segít, én a gyerekeknek nagyon sok más sportpéldát mondok. Sokszor szoktam nekik mondani, majd ti kaptok olyan munkát, mert tudsz csapatban dolgozni, alkalmazkodni, nem lesz újdonság, ha valaki megmondja, hogy mit kell csinálni. Ezek mind olyan tapasztalatok, amit aranyat érnek. Az a hierarchiához való hozzáállás, hogy el is fogadom, de tudom, lehet rajta változtatni.

Milyen tanácsot adnál a fiatalkori önmagadnak?

Nehéz, mert a gimnáziumban azért nehéz volt nagyon a Fasor, de ott már annyira sport volt az érdeklődésem, hogy így utólag azt mondanám, jó lenne, ha nemcsak az érdekelt volna, hanem egy kicsit többet beletettem volna a tanulásba. Talán ott a 20-as éveim eleje, ahol mikor azt hittem, hogy sérthetetlen vagyok, kicsit jobban kellett volna vigyázni magamra, mert nem sokkal később azért ott megsérültem, és utána már nem volt olyan. Több pihenés. Most látom, hogy mások azért milyen sokáig tudják ezt csinálni. Én ahhoz képest viszonylag hamar kiszálltam. Ha akkor jobban vigyázok, több is benne lehetett volna még. Délelőtt edzés, ebéd, minimális pihenés, amíg a többiek még aludtak egyet, addig én mentem vissza és edzést tartottam, és jött az esti edzés. Ez minden, csak nem profi.

Mi az a legfontosabb tulajdonságod, amit a sportból hoztál, és az élet más területein is kamatoztatsz?

Szerintem az együttműködés, én mindig is csapatember voltam.

Utólag gondolod-e úgy, jó lett volna, ha mentálisan kapsz támogatást valakitől?

Pont kiskorunkban azért még a régi iskola volt a jellemző. Én évekig hallgattam, hogy használhatatlan vagyok és nem vagyok jó semmire. Utólag azt mondom, megerősített, de az lelki terror, ami akörül ment, a körül, ki mekkora.. Méregették, egymáshoz kellett állni, és hogy ki éppen a legkisebb. Rám nézett az edző, és megint te vagy a legkisebb. És ezzel most mit csináljon egy tizenhárom éves gyerek. Amire most persze utólag azt mondom, túléltem, aztán csak itt vagyok. Aztán azért későbbi edzőim már építgették is az önbizalmamat, éreztem a támogatást. Amikor nem ment jól, nekem erre nagy szükségem volt. Én nem tudtam úgy jól teljesíteni, ha nem éreztem a bizalmat, vagy azt, hogy szeretik azt, amit én csinálok. De nagyrészt azért olyan edzőkkel dolgoztam együtt hála az égnek, akik ezt elfogadták. Ilyen szempontból én empatikus vagyok.

Mit kérdeznél meg saját magadtól, amit én nem kérdeztem meg?

Azt kérdezném meg, szoktam-e egyénileg beszélgetni a gyerekekkel. Mert igen, szoktam. 😊 Nem úgy, hogy folyamatosan traktálom őket. Van, amikor várok egy-két hetet, és amikor jobb passzban van valaki, akkor megyek oda. Befogadóbb. Ha olyan a meccs, úgy cserélek le valakit, nem akkor, amikor hibázott, hanem amikor utána csinált valami jót. Lejön, és megbeszéljük a hibát.

ZÁRÓ GONDOLATOK

Sanyival a beszélgetés végére világossá vált, hogy ez az interjú valójában nem csak a vízilabdáról szól, hanem arról, milyen felnőttek vesznek körül egy gyereket.

A mai utánpótlássportban rengeteg szó esik edzésmódszerekről, terhelésről, technikai képzésről, de sokkal kevesebb arról, hogy egyetlen rosszul megválasztott mondat mennyit árthat.

Sanyi játékos pályafutásából még egy fontos tanulság: ne mások tempójához mérd magad; a fejlődés nem mindenkinél ugyanakkor következik be. Öröm látni egy sikert, amiért a gazdája így megdolgozott, még nagyobb öröm, hogy ilyen edzők is képzik a magyar utánpótlást.

Köszönöm a beszélgetést! Remélem, sokáig tudod olyan empátiával és tudatossággal nevelni a pólós gyerekeket, ahogyan most teszed!szöveg